A művészet a történelem nagy részében a külsőségekről szólt, mert bár mindig is fontosnak számított az, hogy miként vélekedik, kit szeret, vagy miért szenved az alkotó, a költők, szobrászok és zenészek sohasem mertek igazán többet feltárni magukból annál, ami belefért a korabeli társadalom által megszabott keretbe. Ahhoz, hogy a művészek el merjék kezdeni az addig érintetlenül maradt belső világ felfedezését, egészen a freudi gondolat okozta lökésig kellett várni. Mostanra már beérett ez a hatás, a könyvesboltok polcait böngészve pedig arra lehetünk figyelmesek, hogy aránytalanul nagy számban képviseltetik magukat az önéletrajzi ihletésű művek, melyek jobbára személyes élmények lenyomatain alapulnak, és így értelemszerűen magukban hordozzák az olyan gondolatok, megfigyelések csíráit, melyeket bármely másik korban magába fojtott volna a szerző. Sokan – mint minden másban – itt is túllőnek a célon, és nem képesek megtalálni a meghökkentésre való törekvés és a tapintatlanság közötti kényes egyensúlyt. Ám azok, akiknek mégis sikerül ez a bravúr, mesterművet tehetnek le az asztalra.

               Ilyen Spiró György Álmodtam neked című novelláskötetének jó néhány darabja. Közülük is kiemelkedik ebből a szempontból az Apámmal a meccsen című elbeszélés, ami bár sokszor megdöbbentően őszinte, mégis elmondhatjuk, hogy épp ez a fajta merészség kölcsönöz utánozhatatlan hangulatot a műnek.

               Az idős édesapját utolsó futballmeccsére kísérő felnőtt férfi szemszögéből lehetünk tanúi az eseményeknek. Az elbeszélő agyán újra és újra átfutnak a nagybeteg szülő elkerülhetetlen, közeli halálára irányuló gondolatok, melyektől képtelen szabadulni. Ezek az elmerengések groteszk képet adnak a fejében lezajló eseményekről, s bár látszólag nyugodtan, sőt egyfajta közönnyel kezeli az elmúlást, de az abszurdabbnál abszurdabb feltevések és gondolatok jelzik, hogy valójában szó sincs belenyugvásról. A fiú szenved, s mindössze azért tűnik közömbösnek, mert fájdalmát nem engedi felszínre jutni, így a kilátástalanságnak nincs más módja a kitörésre, mint a látszólag cél nélküli, kényszercselekvésként is felfogható agyalás. Az elbeszélőnek emellett terhére is van az apja közelgő halála, sokszor úgy érzi, jobb lenne, ha a szülő minél hamarabb eltávozna az élők közül, így rövidítve meg a kínzó várakozás hosszú napjait. A másik megjelenő érzelem – visszatetsző módon – az öröm, amit még az amúgy igen szabad szájú főszereplő is félve fejez ki. A fiú ugyanis előre örül annak, hogy az apja temetésére új, fekete farmert szerezhet be, és az örökség megkaparintása sem hagyja hidegen. Hasonló gondolatok talán minden gyászra készülő emberben felbukkannak, ám a társadalmi és kulturális normák arra ösztönöznek, hogy az elménk legsötétebb zugaiba száműzzük őket. Spiró viszont nem köntörfalaz, kendőzetlenül feltárja e mások szemében rejtegetni való, belső monológot. Ez a túlságosan kitárulkozó, asszociatív módon építkező gondolatáradat szervezi a szöveget.

               Az apa és a gyerek viselkedése közti ellentét is fontos eleme az elbeszélésnek. Míg a fiú figyelme folyton elkalandozik, jól láthatóan ideges és zaklatott, addig a szülő – bár úgy tesz, mintha nem lenne tisztában a helyzetének reménytelenségével – elfogadja az elkerülhetetlent, és képes arra, hogy a gondolatait a valóság mezején tartsa.

               Azonban a mű vonzereje nem csak az őszinte hangnemből, hanem az elbeszélés módjából is fakad. Szenvtelen, közömbösnek ható narrációnak lehetünk tanúi, ami tényszerűen rögzíti az eseményeket. Ez és a természetes, mégis egyszerű nyelvhasználat akár gépiesnek is hathatna, ha nem éreznénk az egyszerűnek és rezignáltnak tűnő mondatok mögött húzódó feszültséget.

               A mondatok hagyományosnak mondhatóak. Tömörek, lényegre törőek és nem túl hosszúak. A motívumrendszer azonban annál inkább távol áll a megszokottól. Spiró nem alkalmaz részletesen megfestett, kidolgozott metaforákat és szimbólumokat. Az egyes jelképek többnyire csak egy-egy novellájában jelennek meg, de még ha több műben is szerepet kap ugyanaz szimbólum, akkor sincs igazán felfedve annak konkrét jelentése, inkább csak érzékelteti, sugallja, hogy mire vonatkoznak. A homályban tartás valószínűleg tudatos döntés a szerző részéről, aki ezzel arra ösztönzi az olvasót, hogy maga keressen megoldást a mű elsőre nem egyértelmű elemeire.

               Ám az Apámmal a meccsen című elbeszélésben mégsem ez a helyzet. Az utolsó sorok tartalma félreérthetetlen utalást tesz a „meccs” mint motívum és az életért folytatott harc kapcsolatára. Az apa meg is jegyzi: „Gyengén játszottunk, meg lehetett volna nyerni”. Egy önmagában csalódott ember szavai ezek, melyekkel az apa korábbi viselkedése is átértékelődik, hiszen bizonyossá válik, hogy maradéktalanul tisztában van az állapotával. Ennek fényében még szomorúbbá válik a novella első fele, mivel a férfi a tagadó viselkedéssel és a töretlen optimizmussal talán a végzetes betegség fenyegető rémét remélte elűzni. Az ajtón kicsoszogó, eltűnő alakja, s a becsukódó ajtó egyértelmű utalás az elmúlásra.