Márta Alex (alias ByeAlex) már régóta üde foltot jelent a magyar könnyűzenei életben.  Ahogy sokan mások, én is az Eurovíziós Dalfesztivál kapcsán találkoztam vele először. Addig természetesen a nevét se hallottam.
Több ok miatt is nehéz lesz elfogulatlanul írnom az Özsébről. Egyrészt, a fent említett, számomra kedvencek számító zenei munkásság miatt, másrészt amiatt is, hogy ez volt az első kortárs könyv, amit a kezembe vettem. Emlékszem, mekkora sokk volt számomra, mikor az iskolai irodalomórákon olvasott Jókai meg Katona József szövegek után egy ilyen kőkemény, gyakran vulgaritással színezett írást láttam. Nem mintha különösebben zavart volna, hisz ez tulajdonképpen a mai magyar köznyelv leképeződése, amit mondanom sem kell, fiatalként eléggé ismerek, csak hát mégis elkerekedik az ember szeme, mikor a Vaskapu gyönyörű, romantikus, több oldalakon átívelő leírása után azt látja leírva, hogyan veri bele a farkát hősünk a kagylóba.

Szóval mondanom sem kell mennyire is tetszett első olvasásra a könyv, ha más nem amiatt, hogy az általam használt szavakat látom leírva egy szépirodalmi műben.Úgyhogy, mivel nem éreztem magam elég objektívnek a regény megítéléséhez, most két év után újra elővettem. És mondanom sem kell, kissé máshogy láttam már a dolgokat.

A mű tulajdonképpen társadalomkritikai – filozófiai értekezés regény keretei közé szorítva. A könyv érdemi része nem a cselekményben, hanem Özséb oldalakon átívelő eszmefuttatásaiban rejlik. Özséb a hétköznapiság szintjén filozofál olyan dolgokról, mint mi az élet értelme, létezik-e Isten, vagy hogy mi a francért áll valaki házmesternek. Teszi ezt teljesen hétköznapi nyelvezettel, így kb. minden minimális intelligenciával rendelkező ember azonosulni tud a gondolataival – mégse süllyed a sablonosság irodalomórai szintjére.

A helyzet az, hogy nálam a jó társadalomkritikai színezettel már rengeteg jó pontot lehet elérni. Ez a mű pedig töményen árasztja az ember fejére a kesernyés humorú kritikát. Végig röhögve olvastam Özséb gondolatait a panelrappről meg a panelprolikról. Már maga a kifejezés nevetésre késztetett, ráadásul olyan gondolatokat fogalmazott meg, amik már régóta kavarogtak bennem, és jó volt így leírva látni őket.

Szóval a könyv alapgondolata, és egésze is jó, a gond, mint sok máshol is, a részletekben rejlik. Nem tudom, én nem vagyok egy ultrakonvencionális nyárspolgár, de azért Alex sok helyen elment olyan szintű polgárpukkasztásba, ami már azért már nekem is sok volt. (Például az esszenciális zombis jelenet).  Ezekkel sokszor nem is az volt a gond, hogy túlzottan undorítóak vagy perverzek lettek volna, hanem az, hogy sehogy sem vitték előre a cselekményt. Engem nem zavar, ha egy műben, legyen az film, könyv, zene stb. vannak megbotránkoztató részek, ha van szerepük! Itt viszont sok helyen csak a döbbenetkeltés, illetve polgárpukkasztás célját tudtam felfedezni, ami így önmagában számomra abszolút unszimpatikus.

Aztán vegyük még a művet, mint szó szoros értelmében vett irodalmi művet. És EZ a legnagyobb problémája a könyvnek. Hogy nem tudom szépirodalomként kezelni. Bővelkedik egyszerű szakmai hibákban, amit egyszerűen csak úgy tudnék leírni, hogy Alex bénán fogalmaz – és itt most nem a szóismétlésre gondoltam.
Mindenesetre ezt be lehet tudni annak, hogy ez első könyv és idővel a szerző is jobbá válik, mert sok mindent lehet róla mondani, de azt, hogy tehetségtelen, semmiképp.

Egy olvasást mindenképp megér, bár kedvenc könyv az amatőr irodalmiság és az erőltetett üzenet miatt biztos nem lesz belőle.
Végezetül pedig ajánlanám minden filozofikus hajlamú, bölcsészlelkű embernek, aki mindennél jobban gyűlöli a középszert, és a panelproliságot.