Simon Márton - Polaroidok
Húsbatépő fényreklámok - Alsóházi Réka írása
Simon Márton 1984-ben született, 2004 óta publikál verseket, első kötete, a Dalok a magasföldszintről 2010-ben jelent meg. Már ezek a versek is annyira életszerűek, és mindennapiak voltak, hogy az embert kirázta a hideg, miközben olvasta őket, de az igazi ismertséget a Polaroidok hozta meg számára.
A Polaroidok című kötettel először Tumblr-ön találkoztam. Mivel szorongó, elkeserítő és kritikus rövid írás a "tumblisok bibliájaként" is szokták nevezni, hiszen az önmarcangoló tinik számára tökéletes táptalaja a kesergésre. Ezzel nem akarok levonni a mű értékéből, hiszen a versek attól olyan misztikusak, hogy mindenkiben megmozgatnak valamit. De ezek az írások mások. Furák, hogy csak egy-egy mondat, mégis hatást gyakorolnak. Megszoktam már, hogy hosszú versek olvasása után hatalmas érzelem adagot kapok, de ezeknél a pár soros alkotásoknál tanultam meg igazán a szavak erejét. Sosem gondoltam volna, hogy egy kidobott cipő tépőzárjába ragadt hajszálak képe ennyire valóságos és szomorú érzést hoz ki belőlem, ám ez a kötet oldalakon keresztül, mélyebbre és mélyebbre hatol a lelkünk olyan bugyraiba, ahova talán sosem volt időnk, vagy bátorságunk bekukkantani. Az a nyers megfogalmazás, ami ezekből a művekből árad, hihetetlenül megrázza az embert, és úgy nyomja arcon a szorongó szürke kis élet, mint a filmekben a bohóc a tortát a gyanútlan kisgyerek fejébe. Egyszerűen fáj olvasni ezeket a haiku-szerű írásokat, mert ahelyett hogy támpontokat vagy útmutatást adna a sikeres, boldog élethez, szimplán közli, hogy mennyire unalmas és nyomasztó az a közeg amiben élünk, és mennyire nincs kiút a mindennapi mókuskerékből. A metróra való várakozás unalmában sosem elmélkedik azon az ember, hogy az élet amit él, valójában mennyire nem számít annak az életnek amiről a Coelho idézetek szólnak a profilképe alatt, vagy amit a szülinapra kapott bögréken olvashat. Nem gondolkodik azon, hogy hol rontotta el az életét, mikor került bele abba az átkozott körforgásba, ahova sosem akart tartozni. Ha eszébe is jutna néha egy kis önvizsgálat, inkább gyorsan elhessegeti a dolgot, mert kellemetlen, és különben is ezer más dolga van a gondolkodáson kívül. Ez a könyv pont neki nyitja fel a szemét,de olyan erős fogóval, hogy talán a szemhéja is leszakad. És sosem fogja tudni visszaragasztani. Talán nem is akarja majd, ha képes volt keresztül rágni magát a fájdalmasabbnál fájdalmasabb tömör gondolatokon. Rájön, hogy borzalmas silány kis 70 éve a Földön feleslegesen fog elszállni, és ő nem tett eddig ellene semmit. Elengedte a szerelmeit, csak testiséget keresett, vagy éppen ő volt a kihasznált fél. Elhanyagolta a barátait, vagy nem is szerzett magának lelki társakat, de rosszabb esetben ivócimborákat sem.
A kötet érdekessége, hogy a gondolatok fejlécében számokat találunk, amik teljesen véletlenszerűen vannak megkomponálva. Legalábbis az egy oldalon található számok nem sorrendben vannak. Ha összeolvassuk őket egyben akkor sem kapunk semmi használható szöveget. Lehet, csak én vagyok ennyire suta, de nekem nem hiányzott az, hogy tudjam ezeknek a számoknak a jelentését. Néha ugyan megkerestem a tömör üzenet soron következő darabját, és értelmes végeredményt kaptam, de különösebben nem volt számomra jelentősége, és nem vont le az élményből sem. Igazából fogalmam sincs mit jelenthetnek,csak találgatni tudok, de valószínű, ha ezt Simon Marci elolvasná hangosan felröhögne. Nekem bibliai utalásként jött le, amit az irodalom órákon tanult bölcsességgel szemlélve le is tudtam vezetni a szerző református tanulmányaira, ám valószínű ez csak olyan belemagyarázós bölcsészkedés.
Marci japán iránti rajongása is megjelenik a műben. Japán szerzőkre való reflektálás, és japánul írt szövegek is találhatók a könyvben.
Ajánlom ezt a kötetet mindazoknak, akik akarnak kezdeni valamit az életükkel, és nem félnek attól, hogy lelki nyomorékok lesznek a fényreklámok tömörségével ábrázolt húsbatépő gondolatoktól.
